Most visszetekintve jókat nevettem az ott megtörténteken, de valahogy akkor úgy éreztem belehalok. Elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, a jó és a rossz dolgok is.

2008 április 16. | Szerző: Sandybandi |

 Helló!

Tegnap találkoztam egy régi munkatársnőmmel Mártival. 49 éves, jó csaj, de olyan útkereső, mint én. Januárban hívott fel, valhogy elsodródtunk, pedig régebben tartottuk a kapcsolatot. Beszéltünk, míg kibontakozott a szavaiból, hogy nagy baj van. A főiskolás fiát  bevitték a pszichiátriára. Arról kérdezte a véleményemet, hogy én jobban bíznék-e valamilyen alternatív, vagy adott esetben szélsőséges megoldásban a kezelésre vonatkozóan (ördögűzés meg ilyesmi). Elmondtam, hogy bizony én adott esetben egy jó orvosban bíznék, és, hogy próbáljon meg keresni egy megbízható pszichiátert, olyat akiben meg tudnak bízni. Nem hiszem, hogy ördögűzés, és többezer forintos ilyen olyan kapszulák segítenek. Nem igazán tudtam megygyőzni. Később felhívtam, mert olyan rossz érzéseim voltak. Önmagát okolta mindenért , ami a fiával történt. Rettenetes mélyen volt, ez a beszélgetés nekem sem tett jót. Mivel kétségei és gyötrelmei csak mélyültek, meg volt győződve, hogy az orvosok nem jó irányba kezelik a fiát. Végül ajánlottam neki, hogy hívja fel azt az orvost akihez én is jártam,( persze hozzáteszem az én saját kis depresszióm, semmi ehhez képest), kértem, hogy önmaga miatt tegye meg.  Próbáltam valami fényt nyújtani , de nagyon mélyen volt. Elhatároztam, hogy nem hívom fel egy darabig, mivel bármit mondhatok ebben a helyzetben, de mindenkinek önmagának kell rendet teremtenie a saját belső dolgaiban. Éreztem is, hogy neki most nem rám van szüksége. Pár napja felhívott, hogy már tudunk találkozni, már képes arra, hogy előre nézzen és ne visszatekintsen.  Találkoztunk is, elmondta, hogy felhívta az orvost, és, hogy jó volt beszélni vele. Még pár szót beszéltünk a fia betegségéről, és ennyi, boldogan nevetgéltünk a régi munkahelyünket idézve. Azt hiszem, hogy mind a ketten örültünk,  hogy már egyikőnk sincs azon a munkahelyen, és, hogy lezártuk ezt a részét az életünknek. Most visszetekintve jókat nevettem az ott megtörténteken, de valahogy akkor úgy éreztem belehalok. Elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, a jó és a rossz dolgok is.  Ez a találkozás nagyon jó volt, és el is gondolkoztatott. Bizony útkeresők vagyunk mindannyian, el eltérülünk az utunkról. Magunk sem tudjuk, hogy mit is keresünk. Jó azoknak a céltudatos embereknek, akik összerakják magukban a világ egy-egy darabját, mit egy puzzlet. Minden illeszkedik mindennel, de mi van azokkal akik kétségbeesetten próbálják illeszgetni a darbokat. Némely részen gyönyörűen illeszkednek egymáshoz, de máshol nem találják a darbokat egyáltalán, és csak arra gondolnak, hogy miért van ez. Magamra vetítve, van egy nagyszerű családom (sok boldog pillanat az életben), de a munkámban megrekedtem. Sokszor úgy érzem, hogy poroszos vonalas gondolkodásommal, az, hogy szeretem mélységében megismerni a valóságot ebben a felszínes világban nem érték senkinek. A fő bűnöm pedig az, hogy nem tudok előremenni mint egy szemellenzős ló (adott esetben a szakadékban), hanem felmerülnek bennem kérdések az előrehaldással kapcsolatban. Jól tudom ezt a szárnyaló élmanagerek nem veszik jó néven, hiszen ezeket a kérdéseket ők kötekedésnek veszik. Szeretem amikor a dolgok egymásután következnek.  Ez vetődött fel bennem, jó volt érezni, hogy más is érez még ilyet, nem csak én.

“Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)

 

Pusz:

Sandybandi