Álarcainkat nem viseljük egymás előtt.

2010 június 13. | Szerző: Sandybandi |

 Helló!

 

Bulizni voltunk, régi cimborák. Nem találkozunk túl gyakran, de egyszer évente, együtt töltünk egy hétvégét. Először kirándulunk, nem megereltetőt, mert nem mindenki tud úgy gyalogolni, mint az én kis családom. Minden évben ugyanazt a túrát járjuk végig, ugyan ott állunk meg. Mindenki ismeri a másik jó és rossz oldalát, már nem akarunk másnak látszani, mint akik vagyunk valójában. Álarcainkat nem viseljük egymás előtt. Literes sört iszunk palckból ( a gyerekek nem), frissen sűlt, házi kenyeret majszolunk hozzá, zenélünk. Nem sietünk a túrán, beszélgetünk. A nagyobb kamasz gyerekek nem jönnek már erre a túrára, már a saját barátaikkal akarnak lenni. A mi gyerekünk a legkisebb, ő még jön velünk. Délután a fiúk főznek. A hús kora egyes arányban áll az elfogyasztott alkohol mennyiségével. Nem alkoholista senki, csak elengedjük magunkat, mert néha el kell lazulni. Röhögünk, régi történeteinken, de a máról senki sem beszél szívesen. A ma feszültségeit, munkahelyi problémáinkat, munkanélküliséget, nyomasztó dolgainkat, beosztásinkat, leosztásinkat, gyötrő gondolatainkat otthon hagytuk. Az étel megfő, élvezzük az ízeket hozzá a bort, jönnek a történetek……..Nem nevetünk , fetrengünk a röhögéstől, amikor előjönnek a régi viccek. A gyerekeink már megszokták, hogy ilyenkor eszementek vagyunk. Mert, néha nekünk is jár ez, levenni az álarcokat, melyek hozzátapadtak arcunkhoz, olyan szorosan, olyan fájdalmasan. Másnap még együtt töltjük a napot, elindulunk együtt a szállásról, együtt megebédelünk, még jót beszélgetünk, azután irány haza. Mire hazaérünk már mindenki hordja újra álárcát, szükségünk  van rá, hogy teljesíteni tudjunk ebben a világban….

Minek piszkálni a holnapot, a jövő évet és távoli tekervényeit az életnek? Elégedjünk most meg azzal, ami van, melegedjünk tüzénél, amíg lehet, kaparjuk ki hamujából, ami édes és élvezhető, a többit pedig hagyjuk az enyészetnek, mert arra való.Fekete István

 

Pusz :

Sandybandi