2007 október 3. | Szerző: Sandybandi |

 Helló!

Meddig él egy aranyhal, ezt itt a kérdés. Meghalt egy aranyhalunk , lányom kedvence, rögtön addig síratta, hogy belázasodott. 2 napot nem ment iskolába. Nagyon vígasztalhatatlan volt. Nem régen vannak halaink, de hozzánk nőttek, eddig azt hittem, hogy csak a kutyák cicák lehetnek kedvesek , e egy hal nem. Egy hal is, mert ez volt a legfürgébb halunk és nagyon vicces. A halak elnézegetése idegnyugtató, és nagyon jó mulatság, mert én nézem őket, ugyanakkor ők is odasereglenek és nézegetnek engem.

Különben olyan csapnivalóan voltam, de talán ma már jobb. Tudjátzok, olyan menekülési szindrómám volt, legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Nem hiszitek le, de eddig nem hívtak be sehova állásra, pedig jó sokat megpályáztam, de most jönnek a telefonok. Mi van most, megélénkült az álláspiac!

A férjemmel kissé hűvös a viszonyom, mert nem rejettem véka alá, amit gondolok. Igaz, hogy szép lélek vagyok, de én is tudok más is lenni.  Olyat tettem amivel meg tudtam bántani (kis gonosz lettem), valahogy ettől lenyugodtam kissé.  Soha nem voltam az a gonoszkodó lélek, de higgyétek el jól esett. Tuladonképpen az a baj, hogy az én drága férjemmel nem lehet normálisan megbeszélni semmit, mert bevonul a csigaházába, és bármit mondok nem lehet onnan kirobbantani. Minden lepattan róla, de most ki tudtam mozdítani ebből a helyzetből.  Mivel teljesen más környezetben nőttünk fel, máshogy is reagálunk dolkokra. Náluk mindent a szőnyeg alá söpörtek, és, hát az évek során felgyülemlett dolgok, mindenkinek rosszak voltak. Én szertenék neki beszélni róla, hogy mit is érzek, bizonyos helyzetekben, de bizony olyan ez, minta elbeszélnék mellete.