Köszönöm Istenem!
2008 május 5. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Tegnap az anyukákat ünnepeltük. A lányom nekem és a nagymamáknak is sajátkészítésű meglepetést tartogatott. Gyönyörű képeslapot is írt nekem, és elolvasva éreztem, hogy még ilyen gyönyörűt én soha nem olvastam. Arra gondolok, hogy régen kissé nevetségesnek tartottam, amikor anyukák egy -egy házi gyermek ünnepségen (pl oviban) majd elolvadtak a gyermeküket hallgatván, szemüket le nem vették volna a gyerekről, és a körülöttük lévő világból csak a gyermek személyisége jut el hozzájuk. Hozzáteszem ez még akkor volt amikor nem volt gyerekem, és nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy milyen leszek, mint anya. Úgy éreztem, hogy soha nem tudnék felkelni egy gyerekhez, lemondani számomra valami nagyon fontos dologról, ne mehessek el valahova, ne csináljam azt, amit én akarok. Azután megszületett a lányom, aki a férjem tenyerében elfért kis súlyával. Nem mondom, hogy rögtön anyuka lettem, de már születésekor éreztem, hogy ilyen gyönyörű gyerek nincs a világon! Azután szépen, fokozatosan én is anyuka lettem, mert valahogy a gyerekek formálnak bennünket. Isten megadta nekem, azt a csodálatos érzést, hogy én is anyuka legyek……, és minden más másodlagos lett, az átvirrasztott éjszakák, az, hogy valami nem úgy alkul, ahogy én szeretném. Köszönöm Istenem!
Szeretni valakit nem egyszerűen azt jelenti, hogy megteszek érte bizonyos dolgokat. szeretni sokkal többet jelent. Azt jelenti, hogy megmutatom számára önön szépségét, értékeit és fontosságát, azt jelenti, hogy megértem őt. (Jean Vanier)
Pusz:
Sandybandi
2008 április 30. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Ja igen a fotók, igérem teszek fel. Mostanában a magam kis világában vegetáltam. A munkahelyi dolgok nem úgy mentek, ahogy nekem jó lenne. Nagyon rástartoltam valami jó kis állásra, és nem mondom, hogy nem törtek le a HR-sek. Az az igazság kaptam hideget , meleget, de a legdurvábbak a következők volta:
– Frissen végzett HR-s kisfiú a munkavilágáról beszél a 40 éves csajszinak (nem tudtam meggyőzőnek érezni), mintha egy házifeladatot mondott volna fel nekem.
– Öreg róka HR-s fickó teljesen kiakar billenteni az egyensúlyomból, ezért hülyébbnél hülyébb kérdéseket tesz fel (én szinte unottan nézek ki a fejemből és válaszolok), a végén megjegyzi, hogy nem tudok lelkesedni semmiért. Van némi igaza, a hülyeség már nem lelkesít régen.
– Vannak mindig hírdető cégek, ahova mindig keresnek valakit, egy kicsit utánnajárva a dolognak, hogy mi is ez érdekes infókat tud meg az ember.
Szóval meguntam az egészet. Magamban összeállt a kép, hogy többé már nem akarok tingli-tangli munkákat végezni ennek-annak. Szóltam a volt munkahelyemen is kész vége, nem akarok dolgozni nekik. Valahogy azt kezdtem érezni, hogy meg kell szakítanom minden munkakapcsolatot velük. Az emberekkel persze nem akarom megszakítani a kapcsolatot. Sokat gondolok még Éva kolleganőmre, akinek reggel megfőztem a teát. Jók voltak azok a reggelek. Na meg a pénzügyes csajok, akik mindig hülyítettek valamivel. Furcsa dolog ez, hogy 1 éve eljöttem és még most sikerült magamban helyrerakni a dolgokat. Mintha elvágtam volna egy rejtett köldökzsinórt, és ahogy ez megtörtént, kaptam egy igazán jó állást a szakmámban. Az igazság az, hogy egy olyan céghez, akiket nagyon sokra tartok és már szerettem volna bekerülni oda előtte is, csak nem volt nekem való állás. Ma beszéltem meg a részleteket, és hamarosan kezdek. Gondoltam megosztom a barátokkal a jó hírt! Köszönöm, hogy olvastok!
Pusz:
Sandybandi
Ui: jártam fülakkupunktúrára, és a fiskó, aki csinálja, mindig mondta, hogy hamarosan nagyon jó állásom lesz! Remélem a próféta beszél belőle! Azt is mondta, hogy sok rossz történt velem( családi problémák, tesóm balesete, házasságom megingása, depresszióm) de most már s jó következik. Állok elébe.
2008 április 26. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Köszönöm a hozzászólásokat! Szerencsére a pénzes dolog a lányok között el van intézve, megoldódott, a szülők bevonásával. Annak nagyon örülök, ahogy a lányom viselkedett. Higgyétek el sokszor tanulok tőle. Talán a hindu filozófiában olvastam, hogy a gyerek ezért jött a világra, hogy segítsen a felnőtteknek eligazodni. Igen a gyerekek sokszor rátapintanak a ki nem mondott dolgokra is, hogy megdöbbenek.
Kisebb korában szinte egy szabad pillantot nem hagyott nekünk. Irigyeltem azokat a szülőket, akik arról beszéltek, hogy a gyerek leül és eljátszogat egy kis kocsival órakig. A lányom nem ilyen volt, ő kipróbált valamai, rájött hogy is működik már tette is félre és ilyesmi érdekelte ami valami újdonságot nyújtott számára. A legrosszabb az volt, hogy mindenhova felmászott és leugrott. Higgyétek el volt ebből pár kellemetlen pillanatom, pedig mindig igyekeztem a félszemem rajta tartani. Abban az időben mindig nagyon fáradt voltam. Reggel nagyon korán fennt volt, és már indult is nehogy elmulasszon valamit az adott nap pillanataiból. Csak előtte még bekiabált a fülembe, hogy anya ébren vagy, a friss teámat kérem (teára indult). Ma már sokkal könyebb, hiszen letudja magát kötni sok mindennel, és tudunk együtt dolgozni. Engem soha nem zavart, ha ott matatott kürölöttem , főzőtt vagy mosott, sepregetett, felmosta a konyhát. A bajok csak akkor voltak amikor mind ezt egyedül akarta csinálni, megkeverni a forró levest, vagy felmosni a macskát a felmosó ronggyal (anyukáméknál), vagy felmászni akár a függönyön is.
Mintha az a mély szakadék amibe télen beleestem eltünt volna.
2008 április 24. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Reggel lecserélettem a gumikat a kocsin, majd elmentem anyukámmal vásárolni. Süt a nap és milyen érdekes az emberi természet, egyből jól érzem magam. Mintha az a mély szakadék amibe télen beleestem eltünt volna. 
|
“Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról.
A mának elég a maga baja.”
Mt(6:34)
Semmi különös, csak egy kis boldogság
2008 április 23. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Ma reggel pont így csináltam meg a lányom haját, nagyon hasonlít erre a kistündérre. Miközben ballagott a suliba néztem utánna és arra gondoltam, hogy milyen gyönyörű. Nem vagyok elfogult, ugye! Remélem ha benéztek hozzám boldogságot varázsol ez a kis tündér a szívetekbe!
Találkozott e már valakivel az életben úgy, hogy amikor először meglátta, úgy érezte, mintha már évek óta ismerte volna, talán a világ kezdete óta? (Wass Albert)
Pusz: Sandybandi
Pá
Már megint túl szerény voltam- gondoltam magamban.
2008 április 21. | Szerző: Sandybandi
Helló!
“-Már megint túl szerény voltam- gondoltam magamban. Azután pedig azt gondoltam:
– Ez igen, micsoda önbizalom, a nagy semmire! Tanulhatnék tőle jó sokat. Azután odafordultam és kérdeztem valami egyszerűt angolul.”
Előzmények: Barátnőmnek 10 éves a lánya, Mekis buliba meghívta a lányomat is, na meg én is ott maradtam kicsit beszélgetni a barátnőmmel, mivel régen találkoztunk. Főleg osztálytársakat hívtak a buliba, pár szülő szintén beszélgetett. Barátnőm férje ki jár 1-1 hétre dolgozni Angliába, nulla nyelvtudással. Éppen azt ecstelte a férj, hogy szinte alíg jutottak eszébe a magyar szavak a mostani angliai 1 hét után. Nem szólaltam meg, mert nagyon nevetségesnek tartottam a szitut! Azután barátnőm, is bedobta magát, hogy bizony neki elég nyelvtudása van, ahhoz, hogy kinnt bármikor elboldoguljon. Ekkor fordultam hozzá és kérdeztem tőle egy kicsi, de blőd dolgot angolul, ekkor csúnyán rámmordúlt, hogy ugyan ne vonjam kétségbe a tudását. Erre én azt mondtam, talán ez mégis kevés lesz. Ezen megsértődött. Azután tovább beszélgettek főleg az osztályban történt dolgokat, mivel nem a mi osztályunk én nem szólaltam meg. Akkor mondta a barátnőm, hogy ő már sajnos nem tud segíteni angolból a lányának (negyedikes, és még nincs évvége, eddig tudott, de most már nem), édes Istenem arra gondoltam, hogy bizony még nagyon sokat kell tanulni a gyerekeknek, hogy megalapozott angol tudásuk legyen. Ezek szerint a barátnőmnek is! Közben a többi szülők elkezdték, hogy igazán az angol tanáruk lehetne elnézőbb, mert ha a gyerek el-elnéz egy betűt ( a szó többi részét jól leírja), akkor azt vehetné jónak. Persze én a maximalista megint megszólaltam (a szülők nagyon csúnyán néztek rám), hogy bizony a tanárnak van igaza, mert így korrekt, és, hogy a jó helyesírás kell, hogy rögzűljön a gyerekekben. Éreztem én, hogy nem vagyok valami népszerű a társaságban, de ez igazán nem érdekel. Viszont ez a szerénytelenség mellbecsapott, hogy hogyan lehet büszke a meg nem lévő tudására!
Azért, én is DEGECI vagyok, mivel ezek után mondtam a barátnőmnek, hogy ugye halltottad a suliban, hogy al ányom első lett angolból a városi versenyen! Közben édesen mosolyogtam, és igen is nagyon büszke vagyok rá, mivel ezt a lányom érte el az őt felkészítő tanárral együtt. Szerencsére még én tudok neki segíteni, ezért itthon is gyakoroltunk egy kicsit együtt az én hiányos angolommal.
Pusz:
Sandybandi
Azon a nyelven, amelyen legrosszabbul beszélünk, a legkevésbé tudunk hazudni.
HEBBEL
A tanulásnak soha nincs vége. Semmi nem történik az Életben, aminek meg ne lenne a maga tanulsága. Amíg élsz, mindig van mit tanulnod.
Hát ennyi! Mit szóltok hozzá?
2008 április 17. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Kívámcsi vagyok a véleményetekre! A szitu a következő:
A lányom osztályában (10 éves , negyedikes) lóőrület van a lányok között. Ez köszönhető a médiának, főleg a “nemtudom én milyen” lovasklub című rajzfilmen. Szóval pár lány az osztályból lovas klubot alapított, ami még nem baj. Készítettek már szórólapot, tartottak összejövetelt, ez sem baj. Aztán annak a kislánynak, aki a főszervezője ennek a dolognak, kipattant a ragyogó ötlet a fejéből, hogy a lovak tartására (egyenlőre lovak nincsenek , csak ló klub) adjanak be heti 100forintokat. Aztán ezt gyorsan meg is emelte heti 200forintra. Aztután már megváltoztatta, hogy nem a lovak tartására, hanem fagyizásra stb kell a pénz. A többiek (5 lány) persze nagy lendülettel ebben is benne voltak, kivéve az én lányomat. Egyrészt megbeszélte velem, hogy mit is szólok hozzá, másrészt elég gyakorlataisan kiszámolta, hogy heti 200forint, az havi 800forint, és az évi kb. 10ezer forint. Nem volt nehéz megegyezni a lányommal, hogy nem létező lovak tartására, már ugyan ne adjunk pénzt, ha pedig fagyizni szeretne menni, akkor én adok neki pénzt. A lányom a suliban elmondta lóklubban, hogy az ő anyukája nem ad erre pénzt neki. Tegnap reggel kért tőlem a lányom 100 Ft-ot, mivel volt még 20 Ft-ja hogy szeretne egy kókuszgolyót venni, természetesen adtam is neki. Erre a lányok a suliban azt mondták, neki, hogy adja csak be a pénzét a közösbe, izibe. Ezt a lányom nem tette meg, gyorsan meg is vette a kókuszgolyót. Aztán elmesélte még azt is, hogy ezek a felhangok mentek, hogy az anyukád úgy sem tudja meg, hogy mire adod ki a pénzt, mond azt neki, hogy azt vettél, amire a pénz adta. Itt szakadt el nálam cérna. Felhívtam ma reggel az egyik anyukát és megkérdeztem, hogy mit tud a lovasklubról, és, hogy tud a pénz szedegetésről. A pénzszedésről nem tudott, de el volt hűlve, hogy akkor a lánya odaadja az egy heti zsebpénzét.
Ma délben voltam az iskolában, teljen más ügyben, és a fő pénzszedő kislány könnyedén odalibbent hozzám és megkért rá, hogy ugyan már adjak a lányomnak kedden és pénteken 100-100forintot. Mondtam, neki, hogy nem fogok adni pénzt, és szépen megkértem, hogy ne nyaggassák a lányomat. Úgy mellékesen megkérdeztem, hogy többi lány szülei tudnak-e a pénzszedésről, és, hogy az ő anyukája tudja-e, hogy pénzt szed? Hát persze volt kislány válasza, és közben nagy ártatlanul nézett a szembe. Akkor ugye, ezt megkérdezhetem telefonon anyukádtól is?- kérdeztem én is nagy ártatlanul. Hát ennyi! Mit szóltok hozzá? Most a tanító néninek szóljak előbb vagy az illetékes anyukát avassam be ?
Pusz:
Sandybandi
Legyél önmagad és mondd ki amit érzel, mert akik számítanak nem bánják, és akik bánják, úgyse számítanak.
E
Ezekről a gyerekről a barik jutottak eszembe.
Most visszetekintve jókat nevettem az ott megtörténteken, de valahogy akkor úgy éreztem belehalok. Elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, a jó és a rossz dolgok is.
2008 április 16. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Tegnap találkoztam egy régi munkatársnőmmel Mártival. 49 éves, jó csaj, de olyan útkereső, mint én. Januárban hívott fel, valhogy elsodródtunk, pedig régebben tartottuk a kapcsolatot. Beszéltünk, míg kibontakozott a szavaiból, hogy nagy baj van. A főiskolás fiát bevitték a pszichiátriára. Arról kérdezte a véleményemet, hogy én jobban bíznék-e valamilyen alternatív, vagy adott esetben szélsőséges megoldásban a kezelésre vonatkozóan (ördögűzés meg ilyesmi). Elmondtam, hogy bizony én adott esetben egy jó orvosban bíznék, és, hogy próbáljon meg keresni egy megbízható pszichiátert, olyat akiben meg tudnak bízni. Nem hiszem, hogy ördögűzés, és többezer forintos ilyen olyan kapszulák segítenek. Nem igazán tudtam megygyőzni. Később felhívtam, mert olyan rossz érzéseim voltak. Önmagát okolta mindenért , ami a fiával történt. Rettenetes mélyen volt, ez a beszélgetés nekem sem tett jót. Mivel kétségei és gyötrelmei csak mélyültek, meg volt győződve, hogy az orvosok nem jó irányba kezelik a fiát. Végül ajánlottam neki, hogy hívja fel azt az orvost akihez én is jártam,( persze hozzáteszem az én saját kis depresszióm, semmi ehhez képest), kértem, hogy önmaga miatt tegye meg. Próbáltam valami fényt nyújtani , de nagyon mélyen volt. Elhatároztam, hogy nem hívom fel egy darabig, mivel bármit mondhatok ebben a helyzetben, de mindenkinek önmagának kell rendet teremtenie a saját belső dolgaiban. Éreztem is, hogy neki most nem rám van szüksége. Pár napja felhívott, hogy már tudunk találkozni, már képes arra, hogy előre nézzen és ne visszatekintsen. Találkoztunk is, elmondta, hogy felhívta az orvost, és, hogy jó volt beszélni vele. Még pár szót beszéltünk a fia betegségéről, és ennyi, boldogan nevetgéltünk a régi munkahelyünket idézve. Azt hiszem, hogy mind a ketten örültünk, hogy már egyikőnk sincs azon a munkahelyen, és, hogy lezártuk ezt a részét az életünknek. Most visszetekintve jókat nevettem az ott megtörténteken, de valahogy akkor úgy éreztem belehalok. Elmúlt, mert minden elmúlik egyszer, a jó és a rossz dolgok is. Ez a találkozás nagyon jó volt, és el is gondolkoztatott. Bizony útkeresők vagyunk mindannyian, el eltérülünk az utunkról. Magunk sem tudjuk, hogy mit is keresünk. Jó azoknak a céltudatos embereknek, akik összerakják magukban a világ egy-egy darabját, mit egy puzzlet. Minden illeszkedik mindennel, de mi van azokkal akik kétségbeesetten próbálják illeszgetni a darbokat. Némely részen gyönyörűen illeszkednek egymáshoz, de máshol nem találják a darbokat egyáltalán, és csak arra gondolnak, hogy miért van ez. Magamra vetítve, van egy nagyszerű családom (sok boldog pillanat az életben), de a munkámban megrekedtem. Sokszor úgy érzem, hogy poroszos vonalas gondolkodásommal, az, hogy szeretem mélységében megismerni a valóságot ebben a felszínes világban nem érték senkinek. A fő bűnöm pedig az, hogy nem tudok előremenni mint egy szemellenzős ló (adott esetben a szakadékban), hanem felmerülnek bennem kérdések az előrehaldással kapcsolatban. Jól tudom ezt a szárnyaló élmanagerek nem veszik jó néven, hiszen ezeket a kérdéseket ők kötekedésnek veszik. Szeretem amikor a dolgok egymásután következnek. Ez vetődött fel bennem, jó volt érezni, hogy más is érez még ilyet, nem csak én.
“Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)
Pusz:
Sandybandi
Akkor is a táska egy csoda volt és jó nagy, igazi nyári darab.
2008 április 12. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Nem vagyok valami jól mentálisan, de hát ez van. Azért van egy jó dolog ami történt velem. 
Zsuzsa barátném rávett, hogy járjak vele turkálni, azért is álltam rá, mert egy nagyon jó táskát turkált magának. Járok már vele egy ideje, na ést most rátaláltam. Meglátni és megszeretni csak egy pillanat műve volt, igen rám nézett az a táska, amit már régóta akarok.
Az ember nem azért szereti a maga választottját, mert a legkülönb, hanem ellenkezőleg: azért hajlandó könnyű szívvel lemondani a legkülönbről, mert szereti őt.
Kicsi, aranyos táskát akarok egy ideje, talán azért, mert malaclopóval járok mindig, mióta meg van a gyermekem. Enni – innivaló hajgumikat, hajcsatokat és kis esernyőt és a rúzs, szemceruza mindig van nálam. A többi dolog képlékeny, de még más is. Lehet, hogy azért is irigyeltem meg a barátném kis táskáját. Kifizettem és boldogan távoztam. Már egy ideje a szekrényben tartottam, leginkább azért mert, ha elakartam indulni valahova, semmi nem fért bele. Egyik nap a lányommal fogászatra mentünk (végre az ominózus kis táskával) , mivel nagyon esett az eső, a férjem odaszólt, hogy értünk fordul kocsival. Amikor beszálltunk a táskát kiszúrta.
– Ezt még nem láttam- mondta Ő!
– Drágám, hát nem emlékszel, hogy már meg van régóta, csak eddig nem vetted észre- mondtam én!
Vigyorgott nagyon, mintha már hallotta volna tőlem ezeket a szavakat, én ültem ártatlanul (2 hete vettem, elég rég, ugye?)
Tegnap volt egy szabad félóránk a zongora óra után a lányommal. Nyílt egy új táskás nem messze a zene sulitól. Beugrottunk, és akkor megláttam egy gyönyörű fehér táskát (mellesleg jó kis malaclopó, nekem való, minden belefér). Az eladóval együtt csodáltuk-hát, meg kellen venni, de a férjem mit szól egy újabb táskának- filóztam. Akkor az eladó mondja, hogy vegyem meg és amikor a férjem észreveszi az új táskát, mondjam azt, hogy ez egy régi darab, és nem emlékszik, hogy egy jó ideje már meg van. Jót nevettem, és mondtam neki, hogy ezt a poént, éppen tegnap sütöttem el a férjemnek. Este elmondtam a férjemnek is, ő is jót nevetett rajta. Akkor is a táska egy csoda volt és jó nagy, igazi nyári darab.
Ahhoz, hogy meglásd a tavaszt, előbb túl kell élned a telet. (Rumer Godden)
2008 május 6. | Szerző: Sandybandi
Helló!
Vettünk egy jó kis szandált a lányomnak, ami nálunk igen-igen nagy munka, mivel hosszó és vékony a lába. Cipőt még csak kapok rá, de a szndál vásárlása egy rémálom a cipő utcában.
Oldal ajánlása emailben
X